Life

„A háború valójában mindenkit egyenlővé tett”: Petro Ruszjanenko, a romák helyzetéről külföldön

7 február 2023 26

ukencsrosk

Aktivista és színész. Kétszeres menekült.

2014-ben már megélte, milyen idegen megszállás alatt élni. Az ekkor tapasztaltak arra késztették, hogy külföldre költözzön. Jelenleg Berlinben dolgozik a „Vicse” nevet viselő ukrán civil szervezetnél, ahol az orosz agresszió ellen harcol az információs fronton.

Tovább, Petro szavai.

Tytulka Shyroka

„Február 23-án este, abban a hitben váltunk el a barátaimmal, hogy semmi sem fog történni.”

Mentálisan készen álltam. A donyecki területről származom, 2014-ben már menekülnöm kellett a háború elől. Voltak bennem olyan érzések, miszerint a háború kezdetét fogja venni.

Február 23-án este a barátaimmal egy ukrán film bemutatóján vettünk részt. Ezután egy kávéházba mentünk, ahol épp nem a filmről, hanem a lehetséges invázió kezdetéről beszélgettünk. Nagyjából egy óra magasságában, abban a hitben váltunk el, hogy semmi sem fog történni.

3 óra múlva már azonban a robbanások zajára ébredtünk.

Teljesen lebblokkoltam, csak ültem és nem tudtam megérteni mitévő legyek. Később viszont érkeztek a gondolatok:be kell tankolni az autót, a benzinkutaknál már ekkor dugók voltak. Egy kis idő múlva elkezdtem csomagolni a bőröndömbe.

Már éltem idegen megszállás alatt  Donyeckben 2014-ben, és újra megélni mindazokat nem szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, hogy elutazom.

Csenyivcibe utaztunk. Bármilyen tervek, célok nélkül, csupán tettük azt amit mindenki és mentünk oda ahová mindenki. Hatalmas dugók, félelem, pánik, bizonytalanság. 3 napig tartott a kiutazásunk.

Semmiféle előítéleteim nem voltak Nyugat-Ukrajnával szemben. Sokat utaztam ide, többek között Kárpátaljára, kiállításokkal, illetve pihenés céljából is.

„Többször is illettek a „szeparatista” jelzővel”

Donyeck megszállása 2014. május 26-án kezdődött. Tisztán emlékszem erre a napra, az első robbanásokra a városban. A szakközépiskolában tanultam abban az időben. Senki sem értette a helyzetet, sem azt, mit kellene tenni. A tanulmányaimat be kellett fejeznem, így a maradás mellett döntöttem. A városban akkora már orosz fegyveresek, kadirov emberei, ellenőrző pontok voltak. Mindennap mellettük haladtam el, mindent a saját szememmel láttam. A közhangulat nyomasztó volt. Az első adandó alkalomnál, a város elhagyása mellett döntöttem. Kijevben, a Karpenko-Karoho Egyetem színházi szakára nyertem felvételt.

Voltak olyan ismerőseim, akik hozzám hasonlóan, diszkriminációval és megkülönböztetettséggel kellett, hogy szembe nézzenek 2014-ben. Nálam ez nem a roma nemzetiségem miatt történt, hanem amiatt, mert Kelet-Ukrajnából származom. „Ha donyecki vagy, szeparatista vagy”. Többször is illettek a „szeparatista” jelzővel.

Természetesen fájdalmas volt azt hallani, hogy aki Keletről való az szeparatista, tudva azt, hogy ez nem így van.

Petro Mama

Petro és anyja, Iryna

Mostanra már elhoztam az édesanyámat is Kurahovoból(Donyecki terület). A nagymamám és a szomszédaim maradtak ott. Utóbbiak olyanok nekem, mintha a rokonaim lennének. Úgy éltünk egymás mellett, mint egy igazi család. A kétszintes házunk vidéken volt. Mindenki mindenkit ismert, és mindenki mindekivel nagyon jó viszonyban volt.

„Június elején nyílt meg számomra a lehetőség, hogy külföldre utazzak, mint a Közép-európai egyetem diákja. A katonai sorozó iroda, a határőrség minden hivatalos engedélyével rendelkezem. ”

Még az invázió kezdete előtt meghoztam ama döntésemet, hogy külföldre megyek. A vízumomra vártam, ám elutasító határoztot kaptam.

A Közép-európai egyetemen tanultam Budapesten. 2022 tavaszán kellett volna, hogy sor kerüljön a szakmai gyakorlatomra. Gyerekkel és tinédzserekkel kellett volna dolgoznom.

Ahogy a teljes körű invázió kezdetét vette, egyáltalán nem ez volt az elsődleges feladat. Az első hónap a stresszé volt, valamint azon gondolatoké, melyek arra irányultak, hogyan is kellene túlélni.

Egy hónap elteltével higgadtam le, és kezdtem azon munkálkodni, hogy újra elindítsam a vízumigénylési folyamatot. Érthető, hogy Kijevben bármilyen igazolás megszerzése lehetetlen volt, ezért más megoldásokat kellett találnom.

Június elején nyílt meg számomra a lehetőség, hogy külföldre utazzak, mint a Közép-európai egyetem diákja. A katonai sorozó iroda, a határőrség minden hivatalos engedélyével rendelkezem.

Befejeztem az egyetemet. Jelenleg Berlinben dolgozom. A tevékenységi köröm a társadalmi aktivitás, amelyik kereszteződik a médiával.

Az elnyert ösztöndíjnak köszönhetően van lehetőségem arra, hogy a „Vicse” ukrán civil szerveztnél tudjak dolgozni. A szervezet feladata, hogy ellensúlyozza az orosz félretájékoztatást, és a német emberek tudomására hozza az Ukrajnában dúló háború valóságát. A szervezet YouTube-proktjének fejleszétése a feladatom.

„Lényegtelen volt, mennyi pénzed van, és mennyire vagy ismert. Egyszerű emberi támogatásra volt szükséged.”

Még december elején részt vettem Berlinben egy roma fórumon, ahol a romák helyzetét beszéltük meg Ukrajnában és határain túl.

Zachid Hg

Vannak különböző esetek: jók és rosszak is. A romák azonban továbbra is a legdiszkrimináltabb népcsoportok közé tartoznak.

Ismerőseim, roma lányok, szintén civil aktivisták, kutatásokat végeztek Magyarországon a romák diszkrimációjával kapcsolatban. Nagyon sok szábálysértést találtak. Példának oka, a települések elkülönítése.Ez elsősorban az országban tapasztalható poitikai krízissel van kapcsoltban, illetve az „orbáni poltikával” is. Jelenleg egy stratégia kidolgozásán munkákodnak, valamint a pártfogás megszervezésén.

Szlovákiában és Csehországban is van probléma a településekkel.

Nagyon sok roma, például Lengyeloszágból, átköltözött Németországba. Először is, mivel az ország megítélése és a tamogatottság más szinten van. Többek között saját tapasztalatból kiindulva az állami szervekkel való együttműködés terén, valamint a barátaimmal való beszélgetések alapján, azt tudom mondani, hogy ez az ország látja el a legjobban a menekülteket.

Augusztus 2-án részt vettem a „Dikh He Na Bister”-n. Ez egy olyan rendezvény, amelyik 2010 óta minden évben összegyűjti a fiatalokat a világból, hogy együtt tisztelegjenek a Roma Holokauszt áldozatainak emléke előtt. Egyik 2016-os filmemet mutattam be, ezen témához kapcsolódva. “STORIES FROM OUR PAST- A SELECTION OF FILMS ABOUT ROMANI AND SINTI SUFFERING DURING WW2” címmel.

Ebben az évben sok szó esett az orosz-ukrán háborúról. Roma szervezetek egy petíciót is aláírtak, amelyben elítélték az oroszok katonai agresszióját.

A háború mindenkit egyenlőve tett, illetve egyesített is. A szociális helyzet, nem volt mérvadó, az emberek próbáltak segíteni egymáson és egymásnak, mindentől függetlenül. Lényegtelen volt, mennyi pénzed van, és mennyire vagy ismert. Egyszerű emberi támogatásra volt szükséged.

***

– Mit teszek majd először a Győzelem után? Valószínűleg elsírom magam. Kimegyek az utcára, mindekinek gratulálok és mindenkit átölelek majd. És igen – ezt a napot otthon akarom ünnepelni. A Győzelem után haza fogok térni.

Az anyag a Nemzetközi „Újjászületés” nevet viselő szervezet támogtásával keszült, a „A romák felé irányuló előítéletek megakadályozása a háború idején, illetve konszolidáció a közös vágy megerősítésében a Győzelem iránt ” nevet viselő proekt keretein belül. Az interjú anyaga a szerzők álláspontját tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a Nemzetközi „Újjászületés” szervezet álláspontjával.

Halina Hicska, Varosh

A fotókat Petro Ruszjanenko bocsájtotta rendelkezésünkre.

 

ukencsrosk

0 #