„Az elején igazából nem szerettem volna sehová menni.”
Ezzel kezdjük beszélgetésünket, Ruszlana Poljanszkajával. Ruszlana roma, jelenleg Olaszországban él. Őt is, mint több millió más embert , a háború kényszerítettе az ország elhagyására. Természetesen, neki is szembe kellett néznie sok olyan érzéssel, mint a több millió más ukrán embernek is. Ilyenek például:bűntudat, honvágy, kétely a meghozott döntés helyességét illetően.
Ruszlánával beszélgetünk a beilleszkedés nehézségeiről, az áldozat szerepéről, valamint arról is, hogyan lehetünk hasznosak Ukrajna számára, ha távol vagyunk. Ezenkívül a romákkal kapcsolatos sztereotipiákról Olaszországban és Ukrajnában, illetve, hogy ezek milyen hatással vannak a romaközösségekre mindkét országban.
Tovább Ruszlána szavai.
Édesanyám Olaszországban él, itt is dolgozik. Én Zaporizzsjában éltem a bátyámmal. Ő volt, aki február 24-én reggel azzal ébresztett, hogy elkezdődött a háború és bombáznak bennünket. Először nem értettem, hogy mi történik, 10 percre leültem hogy felfogjam az eseményeket. Szörnyű érzések voltak ezek.
Egyáltalán nem keszültünk.(a háborúhoz – szerk.) Voltak emberek, akik már a háború kezdetére rendelkeztek úgynevezett kis vészbőröndökkel, amelyek gyógyszereket, személyes iratokat, fontosabb ruhadarabokat tartalmaztak. Nekünk nem volt ilyenünk. Én elsősorban a farmeromat, a felsőmet és a laptopot pakoltam össze. Az első néhány nap, mintha ködbe borult volna.
Az orosz fegyveresek nagyon gyorsan betörtek Zaporizzsja megyébe. Ebben az időben párkapcsoltban voltam. Az akkori barátom nyomására elutaztam. Ő külföldi – a csaladját utaztatta ki, én is velük tartottam. Együtt érkeztünk Lengyelországba, ahonann ők az egyik irányba indultak tovább, én pedig a másikba – Olaszországba.
Nagyon élénken emlékszem, ahogyan azt mondtam a bátyámnak, hogy el fogok utazni. Támogatott ebben a döntésemben, hiszen az élet mindennél fontosabb. Most már értem, hogy ez a döntés akkor valahol a pánik és a depresszió határán született meg. Amikor a barátom elkezdett győzködni arról, hogy el kell utazni, érzelmi alapon hoztam meg ezt a döntést. Véglegesen akkor értettem meg, hogy mit teszek, amikor búcsúztam a bátyámtól. Különböző érzelmek kavarodtak bennem: visszajövök- e még valaha? látom -e őt még élve? Sírva fakadtam, ahogyan ő is.
Amikor Ukrajna határain kivül vagy, a szorongás még nagyobb
A beilleszkedés nagyon nehéz volt. Olyan embertípushoz tartozom, akinek folyamatosan szüksége van arra, hogy kommunikáljon valakivel, utazzon valahová. Amikor megérkeztem nem voltak sem barátok, sem ismerősök. Amikor már lettek, ez természetesen javított a helyzeten. Olaszok voltak, akik azonban nem tudtak azonosulni az érzéseimmel, nem értették őket. Nem értették egyáltalán, hogy milyen az a háborús helyzet.
Azon városba való utazás, ahol élnek azon barátaim akikkel tudnék és szeretnék is beszélgetni, 40 percet vesz igénybe tömegközlekedéssel. Hétköznap, munka után odautazni értelmetlen, ugyanis az utolsó autóbusz 18:30- kor indul onann. Így, csak egyszer egy héten tettem meg ezt az utat.
Mindezek hatására depressziós lettem: nem tudtam a nyelvet, nem voltk barátaim, nem tudtam szabadon kommunikálni, egyszerűen nem akartam kimozdulni otthonról vagy bárhová is menni. Pszihológushoz fordultam, aki valóban segített rajtam. Habár ideutaztam, de pszihológiailag semmi sem változott meg. Folyamatosan nyomon követtem az eseményeket, bármilyen hír hallatán azonnal hívtam a barátaimat, a bátyámat, érdeklődve, hogy hogy vannak. Magaddal már nem is nagyon foglalkozol, de fogalakozol azokkal akik ott mardtak. Amikor Ukrajnában voltam, ez a szorongás kisebb volt, ugyanis a szeretteim mellett voltam. Amikor viszont már messze vagy, egyáltalán nem tudod, mi történik ott, és valamilyen szintű pánik uralkodik el rajtad. Azok az emberek, akik Zaporizzsjában maradtak, sokkal nyugodtabban vették tudomásul a történéseket, mint én itt. Ez elgondolkodtatott és arra késztetett, hogy a forrásaimat hasznosabb útra irányítsam.
Olaszországban 2022 áprilisában. Fotó: Antonio Romano
Fontos hasznosnak maradni Ukrajna számára, bárhol is vagy
Amikor megérkeztem, a túlélő bűntudata igen gyorsan kialakult és gyűrűzött is bennem. Újságírói diplomával rendelkezem, és már dolgoztam is a szakmában, erre most kiutazom, Ukrajnában kellene maradnom, írnom kellene az eseményekről, segítenem kellene valahogyan – gondoltam és mondogattam magamban. Abban az időben, amikor utaztam kifelé, már újságíróként dolgoztam, a háború kezdetével egyidőben, a felelősségérzetem is igencsak megnőtt.
Március 7-én érkeztem Olaszországba, Vova pedig, az „Arka” alelnöke ,március vége írt nekem. Felajánlotta, hogy dolgozzam újságíróként a szervezetnél. Természetesen igent mondtam.ennek több oka is volt. Először is ez lehetőséget adott nekem arra, hogy hasznos legyek felhasználva szakmai képességeimet is. Nem mellesleg pedig egy pénzkeresési lehetőségként is tekintettem az ajánlatra, mivel Olaszországban több pénzre van szükség a megélhetéshez mint Ukrajnában, a szociális segélyek pedig nem adnak hosszú tavú biztonságot.
Kezdetben csak a háborúról írtam, ami teljesen logikus. Az akitivistákról, akik segítenek a romáknak és nem csak nekik, történeteket az ellenállásról. Később ezekhez a témákhoz mások is csatlakoztak. Amikor hallgattam ezeket a történeteket azon emberektől, akik ott a háború szörnyűségei között voltak, bennem újra előjött és egyre növekedett a bűntudat érzése. Itt van az ember ,aki elméseli min ment keresztül, én pedig üldögélek itt a napos Olaszországban és beszélgetek. Ilyen gondolataim voltak. Különösen akkor voltak igazán élénkek ezek az érzásek, amikor a mariupoli emberekkel beszélgettem.
Mindig is érdekesnek tartottam a női aktivitáson, illetve a patriarchátuson alapuló társadalom témáját. Szövegeim nagy részét nőkről írtam, akik kiutaztak, de segítettek az Ukrajnában maradottaknak vagy pedig a határain túlra kerülőknek. A hősök között roma menekültek, vagy éppen Ukrajna Fegyveres Erőiben szolgálatot teljesítő roma harcosok is.
Őszintén megvallva, beszélgetni velük egyáltalán nem volt egyszerű. A romaközösség eléggé zárt, így egy egyszerű beszélgetés leszervezése is nagy erőfeszítéseket igényelt. Ha pedig valami érzékeny témáról volt szó, akkor pedig végképp. Példaként, nem volt egyszerű találni olyan romát, aki katonaként szolgál és fel is vállalja nemzetiségét, identitását. Meglátásom szerint, ez kapcsolatban van a romákat érintő előítéletekkel, az ebből fakadó esetleges negatív hozzáállással, de ez a jelenség Ukrajnában inkább már leszálló ágban van.
Olaszországban a romák többnyire, nem vállják fel romaságukat
Én soha nem szembesültem a romákkal szembeni bármifelé diszkriminációval. Ez azzal is összefüggésben állhat, hogy hasonlítok egy romára, meg nem is, és első látásra kevesen mondják azt, hogy roma vagyok. Olaszországban azonban van egy olyan jelenség, amely engem őszintén szólva meglepett: a romák, nem mondják, hogy romák. Náluk a „cigány” (zingari) szó, igencsak negatív töltető. Itt nagyon sok roma van Romániából, helyzetük szörnyű. Helyi aktivisták mesélték nekem, hogy van olyan élőhelye ezen romáknak,ahol olyanok élnek, akik semmilyen okmányokkal sem rendelkeznek. Itt nem kapták meg a megfelelő okmányokat, nem lettek Olaszország állampolgárai, de már nem is Románia állampolgárai, egyszóval szörnyű folyamatok mennek végbe ott. Ezen okmányok megszerzése, egyáltalán nem egyszerű dolog. Az összetettség például abban nyilvánul meg, hogy Olaszországban nagyon sok törvényhozási árnyalat, különálló községek szintjén határozódik meg. Ezért a romák, különböző településekről, nem tudják egyszerre megkapni az okmányaikat, egyidejűleg – városról városra változik a helyzet.
Találkoztam már olyan esettel, hogy a buszmegállóban volt egy hölgy gyerekkel, nagyon hasonlított egy romára és valószínűleg az is volt, végigjárva az egész megállót egy telefont próbált kérni, hogy fel tudjon hívni valakit, de senki sem adta oda neki, attól tartva, hogy nem adja majd vissza. Ezért az Olaszországban élő romák, igyekeznek nem hangoztatni, hogy kik is ők, többnyire a előítéletekkel tűzdelt hozzáállás miatt.
Itt a roma társadalmi aktivitás, nem annyira fejlett, mint Ukrajnában, a helyi aktivisták elmondása szerint, mindössze egy vagy két ilyen szervezet működik itt. Lehet, hogy vannak még kisebbek, de azok akik igazán hallattják a hangjukat, azokból egy vagy kettő van. Ukrajnában sokkal több van, ezért a hozzáállás is részben más már.
Páldául, a kollégáinktól az „Árkában” helyi aktivisták kértek segítséget a szumi megyei Ohtirkából, pénzgyűjtéshez, a helyi területvédő alakulat számára. Gépkocsira volt szüksége az alakulatnak. Kollégáink részt vettek a gyűjtésben. Amikor a a katonáknak elmesélték, hogy az autó megvásárlásában a romák is segítettek, meg voltak lepődve. Véleményem szerint, ezek a dolgok elősegítik a romákhoz való pozitív hozzáállás előremozdítását.
Ha ezt a döntést, most kellene meghoznom – nem a kiutazás mellett döntenék
Nagyobb a vágy, hogy visszamenjek, mint amilyen a félelem. Persze, kicsit hátborzongató, de a visszatérés iránti késztetés erősebb.
Nézed a tájat Olaszországban – persze nagyoon szépek, de gondolatban akkor is Ukrajna tájai jönnek eléd. Ezek a mezők, amikor utazol valahová a tenger felé. A tisztások, minden húz hazafelé.
Épp novemberben terveztünk visszatérni, de sajnos Zaporizzsját épp akkoriban sok rakétatámadás érte, elkezdődött a huzamosabb áramszünetek időszaka is.
Ha ezt a döntést, most kellene meghoznom, már nem a kiutazás mellett döntenék. De akkoriban ,ez tűnt a helyes döntésnek. Akkor azt gondoltam, csak két hétre megyek és gyorsan visszatérek. Ez természetesen nem így lett. Eldöntöttem, hogy tavasszal biztosan visszatérek Ukrajnába. Befejeztem a tanulmányaimat, négy évfolyam, újságíró vagyok, szeretnék mester képzésre jelentkezni. Ebben az évben Ukrajnában nem volt lehetőségem felvételizni, itt pedig nem szerettem volna. Otthon szeretnék tanulni, ezért biztosan visszamegyek.
Irina Szovjak, Varosh
Ruszlana Poljanszka fényképét, ő maga bocsájtotta rendelkezésünkre, illetve Facebook oldaláról kaptuk meg.
Az anyag a Nemzetközi „Újjászületés” nevet viselő szervezet támogtásával keszült, a „A romák felé irányuló előítéletek megakadályozása a háború idején, illetve konszolidáció a közös vágy megerősítésében a győzelem iránt ” proekt keretein belül.
Az interjú anyaga a szerzők álláspontját tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a Nemzetközi „Újjászületés” szervezet álláspontjával.
