Egy szerény, színes egyeniségű hölgy, aki tökéletesen beszéli az ukrán nyelvet. Teljes mértékben beleszeretve az általa fontosnak tartott dolgokba, és népszerűsítve a roma kúltúrát a táncon keresztül.
Több mint 20 éve Viktória Csorna az egyik leghíresebb roma együttesnek, a mikolajivi „Bahatele”-nek a szólóénekese. Cigánytánc kategóriában Világkupa győztes. Saját együttest is alakított „Terne roma” néven, amelyik Ukrajnában egyediként, példamutató státusszal rendelkezik. Mindezek mellett saját tánciskolát is alapított, ahol a cigány táncon kívül báli és modern táncokat is oktatnak.
A teljes körű invázió alatt szinte végig a családja mellett maradt Ukrajnában, és online formában folytatta az oktatást. Most pedig visszatért szülővárosába, Mikolajivba. Elmondása szerint a város és lakói is folytatják életüket, várva a Győzelem mihamarabbi eljövetelét.
A véletlenszerű táncóráktól a saját alakulat létrehozásán át élete szakmájáig
Viktória elmondása szerint, hosszú volt az útja a cigány táncokig, hosszú ideig nem találta elhivatottságát.
– A Művelődési Egyetemen tanultam koreográfiát (Kijevi Nemzeti Művelődési éss Művészeti Egyetem Mikolajivi ága – szerk.). Itt különböző stílusú táncokat táncoltunk, de mindig is szerettem volna rátalálni a saját irányzatomra. A rokonsági körömben, külöböző esküvőkön megfigyeltem, a cigány táncokat. Ez felkeltette érdeklődésemet.
Ameddig tartott a keresés, Viktória már dolgozott. Koreográfiát és ritmikát tanított az iskolában, emellett magánórákat is adott. Az egyik anyuka megkérte egyszer, hogy tanítson cigány táncot lányának, ugyanis nagyon tetszik neki. Hősünk beleegyezett.
– Abbam az időben, már több mint egy éve foglalkoztam a kislánnyal, de nem tekintettem az erre a lehetőségre csak úgy,mint más magánórákra is. Ezután azonban úgy alakultak a dolgok, hogy az egyik óra után jött egy olyan ötlet, hogy alkossunk egy együttest. Mára már példamutató státusszal rendelkezik, míg a cigány táncok az életemet képezik.
– Az első tanulómat Angelikának hívják, soha nem fogom őt elfelejteni. Először 5 éves korában jött hozzám. Most 20 éves, és gyakori vendége a koncertjeiknek. Jól esik, amikor egykori tanulóid nem felejtenek el téged.
Azon kívül, hogy Viktória az együttes szólóénekese, még egy saját táncstúdiót is működtet.
Elmondása szerint a legnehezebb az volt, hogy elszánja magát. De itt nagyon sok segítséget és tamogatást kap a férjétől.
– Ő valószínűleg jobban hisz a sikerességemben, mint én magam.
A stúdió 2019-ben nyílt meg, de már fél év múlva karantéba kellett vonulnia.
– Olyan nehezen tudtok kikászálódni belőle, erre megkezdődött a háború. Most januárban, immár a 3.megnyitónk volt. Hiszek abban, hogy minden rendben lesz, sőt – még jobb lesz minden mint eddig volt.
Február 24 előtt egy új gálaműsor bemutatójához készültek, nem pedig a háborúhoz
Február 23-án este a „Terne roma” együttes tagjai fotózáson vettek részt. A tanulók aktívan készítették a reklámkampányt a jövőbeli gálaműsorukhoz, a „Gypsy Fire”- hoz. A bemutatót márciusban kellett volna megtartani. Majdnem minden készen volt – a program véglegesítve, a terem kibérelve, a reklámanyag kinyomtatva, a jegyek értekesítése is már meg kellett, hogy kezdődjön.
– Annyira lekötötte minden percemet a gála előkészítése,illetve annyi munka volt vele, hogy egyszerűen nem volt időm a hírekre.
A feszültség azonban érezhető volt. Március végén, az együttesnek túráznia kellett volna Kramatorszkban. A gyerekek szülei tettek egy olyan javaslatot, hogy talán érdemes ,megfontolni a halasztást a feszült helyzet miatt.
Viktória felidézett egy olyan esetet is, amikor február elején, odament hozzá egyik tanulója, akiknek a férje katona volt, és megkérdezte, hogy mit gondol a háború esetleges kitöréséről.
– Én akkor magabiztosan így válaszoltam: „Dehogyis. Civilizált világban élünk. Milyen háború? Nekünk táncolnunk kell, és összpontosítanunk a feladatainkra. ” Egyáltalán nem vettem komolyan ezt a fenyegetést.
Amikor a háború megkezdődött – stressz, sokk és más érzések is kavarogtak bennem.
Szerencsére Viktória stúdiója egy pincében helyezkedik el, így az első 3 hétben a család, barátok, rokonok és néhány tanuló is ide menekült az orosz bombák elől.
Ezután Bulgáriába evakuálódtak, de gyorsan vissza is tértek Odesszába.
– 7 hónapig votunk Odesszában, és most januárban visszatérünk Mikolajivba.
„Nagy örömmel lépünk fel külföldön az ukrán zászló égisze alatt, hogy utána mindenképpen hazatérjünk.”
Viktóriának és társainak lehetősége volt fellépni Lengyelországban, Ukrajna Függetlenségének napján. Együtt, mindkét ország előadói felléptek.
– Kellemes volt, hogy ezen a napon a lengyelek meghívták magukhoz az ukrán táncosokat. Nagy szeretettel fogadtak bennünket.
Kivételesen erre az eseményre készítettünk egy táncot, a „Jó estét, mi Ukrajnából vagyunk” zeneszámra, amellyel zártuk fellépésünket. A már említett zeneszám nagyon érdekes áthajlásokat tartalmaz, amelyek nagyban hasonlítanak a roma nótákhoz, ezért szervesen bele tudtuk építeni a mozgásunk elemeit.
A táncosnő azt mondja, hogy lengyel kollégáikkal csak augusztusban ismerkedtek meg. A teljes körű invázió kezdetéig azonban szoros kapcsolatban csak orosz táncosokkal voltak. Február 24 után a kommunikáció nem maradt meg.
– Korábban sok nemzetközi versenyen és fesztiválon találkoztunk, kollégák voltunk. Ám miután oroszok bombázni kezdtek bennünket, senki sem érdeklődött felőlünk, hogy egyáltalán életben vagyunk – e még. Ezért nem tartjuk velük a kapcsolatot tovább.
Arra a kérdésre, hogy turnézna-e európai országokban, határozattan így felel :
– Természetesen nagyon jó lenne, ha az európaiak megismernék az ukrán kúltúra sokszínűségét, a cigány táncokon keresztül is. Örömmel lépünk fel, az európai nézők előtt, az ukrán zászló égisze alatt, utána azonban feltétlenül hazatérünk.
Nagyon sok kollégám utazott el most külföldre, ám közülük nem sokaknak adatik meg, hogy szakmájában dolgozzon. Szomorúnak tartom, hogy az előadók, például gyárakban kell, hogy dolgozzanak, ahhoz, hogy pénzhez jussanak, meg tudjanak élni. Ez is az egyik oka volt annak, hogy miért nem akartam sehová utazni. Inkább maradok Ukrajnában, Mikolajivban és foglalkozom azzal, amit a legjobban szeretek.
„Mikolaljiv sérült, de életben van. Itt minden közel áll a szívemhez, sehová sem akarok innen menni.”
Januárban Viktória újra elkezdi a foglalkozásokat Mikolajivban.
– Nagyon sok ismerősöm kérdezte meg tőlem, hogy miért nem maradok Odesszában, hiszen ez tényleg egy nagy város, és jobbak a lehetőségek az elhelyezkedésre. Ami azonban meglepett, hogy nincs a városban egyetlen egy cigánytánc stúdió sem. Igény azonban lenne rá.
A 7 hónap alatt, míg Viktória Odesszában élt, sok új „ügyfélre” tett szert, akiknek tetszik ez a tánc. Habár Mikolajiv kisebb város, mint Odessza, a hölgy szilárdan elhatározta, hogy vissza szeretne menni:
– Itt mindenki ismer, a tanulóim várnak, online foglalkozásokon vesznek részt, de nagyon szeretnének vissaztérni a stúdióba. Nem csaphatom be őket.
– Mikolajiv – a szülővárosom, és egy percig sem kételkedtem abban, hogy visszatérek. Amiben nem voltam biztos, az az, hogy mikor történik ez meg. Tudatosan döntöttem úgy, hogy most térek vissza, habár ez még most sem teljesen biztonságos. Herszon felszabadítása után, a támadások száma jelentősen csökkent, látjuk hadseregünk sikereit, és bízunk abban, hogy minden csak egyre jobb lesz.
Könnyes szemmel Viktória így folytatja:
– Egyszerűen szeretnék itt mély levegőt venni, úgy érzem, hogy itt még a levegő is más, olyan hazai. Most ahogyan sétálok a városban, embernek érzem magam. Itt minden közel áll a szívemhez, sehová sem szeretnék innen elmenni, annak ellenére sem, hogy a félelem továbbra is megvan, hiszen támadások néha vannak. De az otthon az otthon.
– Mikolajiv megváltozott – sérült ugyan, de életben van. Nagyon nehéz nézni a betört ablakokat és kirakatokat, a romba dőlt házakat.
Viktória állítja, hogy a médiából jövő negatív hírek ellenére, a városba lassan kezd visszatérni az élet.
– Az elmúlt 2 hónapban nagyon sok ember tért vissza. Az utcákon kis gyerekek futkároznak ismét, kinyitnak a kisebb kávéházak, az üzleti szféra újra működni kezd. Nagyon sok az autó az utakon, forgalmi dugók vannak (soha nem gondoltam volna, hogy valaha is örülni fogok ennek a jelenségnek).
– A mindennapi élet, legnagyobb problémája a víz. Van belőle, de ez nem az a tiszta víz a Dnyiproból, amihez szoktunk, hanem sós, amelyik tönkre teszi a csöveket. De bízom abban, hogy ezt a problémát néhány napon belül sikerül megoldani. Mikolajiv azonban él és meggyőződésem, hogy minden rendben lesz.
„A tengerre szeretnék menni, a Krímre”
A már szokásos, „mit csinál majd a Győzelem után?” kérdésre Viktória magabiztosan így válaszol:
– Nagy koncert! Színes, hangos és felejthetetlen.
És még nagyon szeretnék a tengerre eljutni, a Krímre, sőt még sört is szívesen innék ott(nevet). Egyenlőre azonban szeretnék légiriadók nélkül elaludni, és nem félni attól, hogy reggel már nem biztos, hogy felébredek.
Sokat utaztam Ukrajnában. Rengeteg meghívást kaptunk, hogy lépjünk fel ünnepségeken, fesztiválokon, gálaműsorokban. Mindenütt nagyon jól fogadják a cigány táncot, éneket, zenét. Valójában ez mindenkinek tetszik. Ezért tovább dédelgetem azt az álmomat, hogy a Győzelmünk után, újra lesz lehetőségünk utazgatni az országunkban.
Az anyag a Nemzetközi „Újjászületés” nevet viselő szervezet támogtásával keszült, a „A romák felé irányuló előítéletek megakadályozása a háború idején, illetve konszolidáció a közös vágy megerősítésében a Győzelem iránt ” nevet viselő proekt keretein belül.
Az interjú anyaga a szerzők álláspontját tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a Nemzetközi „Újjászületés” szervezet álláspontjával.
Halina Hicska, Varosh
A fotók és videók, hősünk személyes archívumából származnak.
